Itt nálunk Németországban különböző időpontokban van vége az iskolának. Tavaly az iskolaév végén szintén írtam egy cikket. Az inspirációt akkor is a gyermekeim adták és ezen belül is a fiam „nehézségei”, na meg az enyémek. Akkor az az írás elsősorban azokhoz a szülőkhöz szólt, akik tudják, mit jelent egy neurodivergens gyermekkel az élet a mindennapokban. Hogy mennyire más dolgoknak tudunk örülni a mindennapokban, vagy akár az iskolaév végén. De ez nem volt minden olvasónak egyértelmű. Szóval most egyértelmű leszek.

Mivel több felületen írok a mindennapokban, néha nehezen tudom eldönteni, hogy melyikre, mi passzol igazán (és fontos kihangsúlyoznom, hogy természetesen a fiam előzetes beleegyezésével írok róla és magunkról.)

Idén azonban úgy döntöttem – sok minden más mellett- hogy elengedem ezt a kérdést, a szokásos túlagyalás és preventív hozzáállás helyett és ezt nem a „hobby” blogomra írom. Részint azért, mert azt gondolom, valódi segítő szakemberként tudni kell magadból annyit „mutatni” a külvilág felé, hogy értsék az igazi motivációidat, részint pedig azért, mert nap mint nap jönnek velem szembe az olyan postok, amelyek számomra túlzottan „marketing szagúak”. Tudom, tudom minden szolgáltató szakma részben erről szól. De én nem tudok ezzel azonosulni. Bármilyen stílusban bármit képes vagyok írni, ez sosem okozott gondot, de amikor a munkámban is (hivatalosan is, coachként) elkezdtem ilyen területen dolgozni, azt azért is tettem, mert hiszek abban, hogy pontosan azok találnak meg, akiknek valóban én tudok segíteni.

Ebbe a filozófiába azonban nem fér bele az erőltetett marketing, a naponta megosztott „coelhos” idézetek és tucattémák tömkelege, amelyek csöpögnek a közhelyektől. Akkor sem, ha tudom, hogy akkor lehetne sokkal több követőm, sokkal több ügyfelem.

Édesapám mindig azt mondta nekem különböző vonatkozásokban: „téged a becsületed visz a sírba”. Sosem tudtam „rendelésre” írni, bármi igazán számomra passzolót csinálni, dolgozni, tanulni kényszerből, vagy „parancsra”. Tulajdonképpen sosem tudtam semmit muszájból csinálni. Így lettem a mások szemében örök „lázadó”, akinek semmi sem jó és semmit nem hagy szó nélkül. Az már más kérdés, hogy utóbbi részben azért lett, mert előtte vagy nem tudtam/akartam igazán szólni, vagy ha szóltam sem értettek meg igazán.

Sok év és a kisfiammal együtt járt út segített megértenem, ez miért volt. Így most rendhagyó módon magamról és Róla szeretnék írni az iskolával párhuzamban, mert számomra ez az év nem „csupán” egy sima iskolaév végét jelenti.
Ő most végezte a 4. osztályt az általános iskolában, itt Németországban ilyenkor mennek tovább kvázi középiskolába.

Az, hogy nekem úgy alakult az életem ahogy, az nagyrészt annak is volt köszönhető, hogy róla elég hamar kiderült, nem lesz olyan, mint a legtöbb gyerek. De minden probléma, amely nehezítette és látszólag – és sokszor nem csupán látszólag- széttördelte és felborította a hétköznapjainkat és benne minket is, a végére, évek elteltével  és átformálva ugyan, de újjáépített egy csomó mindent, benne minket is.

Az utolsó iskolanapja után hosszú óráknak kellett eltelnie, mire egyáltalán felfogtam, hogy vége. Csak ültem, néztem magam elé és pörögtek előttem a képek. Minden reggel, amikor nem tudtam mi vár, amikor nem tudtam, ma min kell keresztülmennünk, hogy egyáltalán elinduljon iskolába. Minden délután, amikor órákig írt leckét. Minden elkeseredettség, minden düh, amely tombolt benne és irányomba, hogy neki miért nem megy úgy, mint másnak. Minden szomorúság a szemében, amiért nem érzi a helyét igazán a világban, amiért nem, vagy alig talál barátokat. Minden beszélgetés, ahol újra és újra elmondom, attól, hogy nehezen figyel, hogy máshogy fog fel dolgokat, attól nem hülye. Minden este és éjszaka amikor kiborulva ültem és azt éreztem, nem leszek elég, ehhez az egészhez. Minden segítség, amit az évek során kaptam, minden megerősítés szakemberektől is, minden dicséret felé nézve másoktól, hogy különlegesen intelligens, amit hosszú évekig nem hitt el, és minden fejemhez vágott kritika, hogy nem úgy van az, ahogy én gondolom, minden „nincs ennek a gyereknek semmi baja” közhely,  amik után én mégis mentem tovább és tovább. Olvastam, csak olvastam, klinikai kutatásokat elemeztem és hasonlítottam össze, tanultam, újra tanultam és ismét tanulok, szakmai továbbképzésekre jártam és járok. Érte és magamért, és minden meg nem értett „más” gyermekért és felnőttért.

Tudom, hogy majd jönnek más nehézségek, de vége. Annak a kimondhatatlanul nehéz 4 évnek, ami mögöttünk van. És tudom, hogy most már rendelkezik egy olyan stabil alappal, ami elég. Elég ahhoz, hogy ne töltse úgy az iskoláséveit, ahogy én tettem. Hogy ne szakadjon bele a megfelelésbe, csak azért, mert más. Hogy ne akarjon más lenni, mint önmaga, amikor úgy tökéletes, ahogy van. Hogy elhiggye, hogy elsősorban nem a nehézségei mondják meg ki ő, hanem az erősségei. Hogy neki ne évtizedekbe teljen, mire újra felépíti saját magát és nem küzd tovább olyanért és olyanokkal, akik sosem fogadták el igazán.

Örülök, hogy egyre többen foglalkoznak a neurodivergencia témával. Egyre több támogató oldal és csoport jön létre, amely hatalmas segítség, fiatalként, felnőttként és szülőként is.

Azonban nem lehet elégszer kihangsúlyozni azt az igazolt tényt, hogy egy neuroatipikus gyermek egyik (vagy mindkét) szülője nagy eséllyel szintén rendelkezik valamilyen eltérő idegrendszeri fejlődéssel, akkor is, ha soha nem diagnosztizálták.

Fontos erről beszélni. Nagyon sok felnőtt -hozzám hasonlóan- érintett gyermeke miatt kezdi igazán felismerni ezeket, vagy tudatosítani saját gyerekkorának nehézségeit.

Természetesen ez bármelyik szülő esetén plusz nehézséget okozhat, de én most elsősorban az Édesanyákhoz szólnék:

Bizonyítottam nehezebb a felnőtt nőket diagnosztizálni ezekkel a nehézségekkel kapcsolatban. Mégpedig azért, mert mi nagyon hamar megtanultunk maszkolni. A nők felé támasztott túlzott és néha irreális társadalmi elvárások kereszttüzében kellett úgy tennünk, mintha pont olyanok lennénk, mint mások. Mai napig a statisztikai adatok szerint, magasabb pl. az autizmussal érintett fiúk/férfiak száma, mint a nőké, de valószínű nem sokáig. Mindeközben sorra mennek a korombeli nők felnőtt diagnosztikára, mert 30-40 év felett értették meg a saját gyermekük miatt, amit az ő gyerekkorukban még elintézték annyival, hogy neveletlen, hisztis, magának való, különc, fura, más, vagy éppenséggel megfelelési kényszeres, tökéletes mintagyerek. Ennek a külvilág felé mutatott képnek azonban a legtöbb esetben ára volt, súlyos ára.
A legtöbben nem voltunk „magunknak valók”, csak megtanultuk, hogy a külvilágnak nem vagyunk „sehová sem valók”.

Ez az, amit anyaként én nem fogok már „engedni”, ha a gyerekeimről van szó.  És ha azért 41 év után még legalább ennyi évig sokszor „széllel szembe” kell mennem, az sem érdekel. Ez az én igazi motivációm.

Sosem késő foglalkozni magatokkal. Ne törődjetek vele más mit mond. Menjetek el, kérjetek segítséget. Nem a címkék miatt, nem azért, mert egy bno kód megváltja a világot, hanem mert az önismeret mindennek az alapja. Gyermekként és felnőttként is.

Nem vagytok egyedül!

Elegek vagytok mindenhez!

Elegek lesztek mindenhez!

Szeretettel

Kati