„Akkor menj el innen!!!” - Neurodiverzitás a családban
Annyi történetem van a gyermekeimmel kapcsolatban, de szinte sosem teszem közzé őket, pedig tudom, hogy valóban támogatólag tudnak hatni a személyes vonatkozású történetek.
Azonban a fiam már 12 éves, és nem sokkal az iskolakezdés után egy olyan mondatot mondott, ami után megkérdeztem tőle, nem zavarja-e, ha ezt közzéteszem, hogy ezzel közvetve támogathassak érintett szülőket. Igent mondott, és kis tinédzserként is jól esett neki, hogy továbbra sem közlök semmit az életéről az engedélye nélkül. Akkor sem, ha az elősegítené a munkámat.
A fiamnak minden héten kötelező korrepetálása van az iskolában. Ez sosem indul rögtön az első iskolahéten, inkább a másodikon vagy a harmadikon.
Az első alkalom napján épp hazafelé tartottam a munkából, amikor jelzett a családi nyomkövető a mobilomon, hogy ő is hazafelé tart. Hazaérve persze érdeklődtem, hogy miért is van otthon, elmaradt az óra? Ő nemes egyszerűséggel közölte, hogy nem akart menni (hozzáteszem, kiskorától értetjük meg vele, hogy a hazugságnak semmi értelme, nem is igazán próbált hazudni az évek során), felesleges, minek kell egyáltalán, semmi értelme stb., stb.
Közben az is kiderült, hogy ráadásul még meg is kérdezte az osztályfőnökétől az utolsó órán, indul-e aznap a korrepetálás, vagy sem? Ennek ellenére hazajött.
Felsorolta persze az indokait, amelyeknek egy része – hozzáteszem – teljesen valid volt. Különösen intelligens, és sok területen koravén. Rögtön rátapint egy rendszer hibájára, és gyorsan belátja, ha az elmélet nincs összhangban a gyakorlattal.
Nehézségei között azonban dobogós az impulzivitás. Látszott ez abból is, hogy hirtelen ötlettől vezérelve jött haza, közvetlenül azután, hogy megkérdezte. Kvázi előre lebuktatta saját magát. Miközben – év eleje lévén – lehet, senkinek fel sem tűnt volna, ha első alkalommal nem megy, vagy azt hitték volna, csak simán elfelejtette.
Szóval – ahogy szoktuk – filozofikus elmélkedésbe kezdtünk a felelősségről, az idő kérdéséről, a hirtelen döntésekről, a motivációról (és annak hiányáról) stb. Lényegében mindarról, ami miatt egy látszólag egyszerű feladat egy neurodivergenciában érintett gyermeknek (és felnőttnek is) akár teljes mértékig teljesíthetetlenné válhat. A végén eljutottunk a fő témáig: a büntetés kérdésköréig. Miért nem hatásos a legtöbb gyereknél, és hogy ez azonban nem jelent egyet azzal, hogy nem kell újra és újra átbeszélni a tett-következmény, ok-okozat stb. témákat. Persze ezt nyilván mindenkinek a saját nyelvén, számára megfelelő példával, nem pedig hosszú monológok formájában. Felhoztam példaként pár büntetéstípust, és hogy miért hoznak ezek max. átmeneti javulást, és miért veszélyesek az összefüggések és a felelősség megértése nélkül.
Épp ott tartottunk, hogy soroltam a klasszikus büntetéstípusokat:
– Én is megtehetném, hogy most elveszem tőled, amit a legjobban szeretsz, vagy ami a legjobban érdekel és örömet okoz, de ezzel elvenném a maradék dolgot, ami valóban boldoggá tesz, és kergethetnéd tovább a dopamint máshol. Lényegében nem érnék el vele semmit.
Majd végül kissé tehetetlenül megkérdeztem, hogy akkor csináljuk inkább ezt az eddigi megoldások helyett?
– Vagy hajlandó vagy elfogadni, hogy vannak olyan keretek, amelyek kötelezőek az iskolában, vagy vegyem el tőled, ami a legfontosabb számodra?
Erre rám nézett, és a következőt mondta:
– Ja! Csináljuk, persze! Akkor menj el innen! – mondta kissé felindultan, de közben teljesen nyugodtan ült a széken, és céltudatosan nézett rám. Kellett egy-két másodperc, míg leesett.
Csak álltam ott, sokadjára is még mindig meglepődve, mennyire értelmes a korához képest. Mennyire jól el tudja mondani, akár csak egy mondattal mindazt, ami benne van igazán. Mennyire elfelejti ilyenkor az ember azt a mindennapos, szélmalomharcnak tűnő küzdést, ami egy neurodivergens gyermekkel soha nem ér véget – főleg, ha a szülő maga is érintett.
Majd odamentem hozzá, magamhoz öleltem, és csak annyit mondtam:
– Nagyon szeretlek!